Gyerekeink,életünk értelme

Vannak olyan gyerekek , akik nem tudják megtapasztalni a gyerekkor védettségének érzését, akik nem tudnak partot érni, mert elragadja őket a sodrás.


Révbe jutott, partot ért, mondják arról, aki biztonságos körülmények közé került, vagy aki elérte célját. A társadalom berendezkedése olyan jellegű, hogy a család által és bizonyos szociális intézkedések révén védelmet tudjon nyújtani a gyerekeknek, így biztosítva a megfelelő testi, lelki, szellemi fejlődést számukra.
Vannak azonban olyan gyerekek — és nem is kevesen, egyre többen —, akik nem tudják megtapasztalni a gyerekkor védettségének érzését, akik nem tudnak partot érni, mert elragadja őket a sodrás.
Bár van körülöttük egy védőháló, annak annyi a szerepe, mintha a sodró áramú folyóban valaki halászhálóba kapaszkodna. A háló ugyan megakadályozza a lemerülést, de nem segít átérni a túlsó partra, és különben is, nem mindenki bírja tartani magát sokáig a sodrásban…
Eszembe jut Jancsika és Juliska jól ismert meséje, mely bár tele van szimbólumokkal, néhány ponton annyira megközelíti a valóságot, hogy akár igaz történetnek is hihetnénk. A két gyereket az apa és anya kiviszi az erdőbe, hogy sorsukra hagyva őket, megszabaduljanak két éhes szájtól, azaz a felelősség terhétől, a tehetetlenség súlyától. Kezdeti lelkiismeret-furdalásuk egyre csökken, ahogy távolodnak az erdőtől, és többször is próbálkoznak, míg végre a tervük sikerül.
Manapság nem az erdőbe viszik a gyerekeket, hanem a kórházban felejtik, vagy az öreg nagymamánál, esetleg egy szomszéd laza felügyeletére bízzák a jobb jövő reményében. A szülők kezdeti szándéka lehet, hogy még jó, de az idő teltével a felelősség nyomása oszlik, a jobb jövő kellemesebbnek és biztatóbbnak ígérkezik nélkülük.
A mesében a leleményes gyerekek megpróbálnak nyomokat hagyni, hogy hazataláljanak, mert sejtik az elhagyás szándékát. Gyerekésszel nem fogják fel az árulás lesújtó tényét, csak az otthon, bár szegényes, biztonságát kívánják vissza. A valóságban a gyerekek kiszínezik emlékeiket, és mindig abba az elképzelt otthonba, a szeretet és óvás melegébe vágynak vissza. Nem, vagy csak időszakosan tudják elfogadni az állami gondozást, amely fizikai értelemben ad ugyan biztonságot, érzelmileg azonban nem. A gondozóiktól sokszor kapnak szeretetet, hiszen ez a hivatásuk, de mégis a régi, megszépített otthon és egy szerető szülő képe lebeg a szemük előtt, elfeledtetve a becsapást.
Mi segíthetne ilyenkor rajtuk — ötlik fel a kérdés —, hiszen ők is sokszor keresik, keresték a hazafelé vezető utat, elhagyva az intézetet, iskolát, sodródva egyik naptól a másikig.
Talán jó lenne megismertetni velük a mese folytatását, amiből megtudhatnák, hogy megtalálják a kiutat, hogyha kezükbe veszik saját sorsukat — de ehhez először meg kell erősödniük lélekben, és tudásban is fel kell nőniük.


Ünnepek közeledtével a legtöbb ember sürgölődik, gyűjt, takarít, szépítgeti a lakását, környezetét, készül. Mikor már minden a helyén, a fövő ételek gőzével, a sülő tészták illatával tele a levegő. A kicsik izgulnak, hogy milyen lesz a locsolás, mennyi ajándékot kapnak, a nagyok meg igyekeznek elfelejteni csalódásaikat, fáradtságukat, és örülnek az együtt elfogyasztott finom ételnek, egymás közelségének.
Vannak gyerekek, akiknek azonban nem ilyen felhőtlen öröm az ünnep, bár bennük is megcsillan az izgalom, a csodavárás érzése, de a szomorúság, a helyzetektől és érzésektől való félelem is eltölti a lelküket.
Elsősorban a lelki magánytól félnek az elhagyottak, a családban vergődők pedig a csalódástól, a szülőben való csalódástól. Aki nem családban, hanem állami gondozásban él, kap jó ételt, ajándékocskákat is, kedves szót is, de az nem egyedül neki szól, nem kimondottan neki készül. Szeretik őt is, de senki nincs, akinek ő a legfontosabb…
Mások helyzete ennél is bonyolultabb: vannak szüleik, de figyelmük és gondoskodásuk még a tiszta ruha biztosításáig sem terjed ki. Persze, szeretet azért itt is létezik, de csak nyomokban, és inkább a szülő hangulatától függ, mintsem az alkalomtól vagy a gyerek elvárásaitól, szükségletétől. Így néha a gyerek kénytelen felnőttszerepet játszani, takarítani, élelmet keresni, hogy mégis meglegyen a legszükségesebb. Általában a legnagyobb felvállalja a szülői szerepet, ami kiterjed a biológiai értelemben vett szülőkre is. Ezért büszke is valahol magára, de a gyámolítás hiányát ő is megsínyli.
A parttalan vergődés ilyen esetben már a szülőknél elkezdődik, akik maguk sem képesek átjutni a túlsó partra, és sokszor fennáll annak a veszélye is, hogy gyerekeiket magukkal rántják a mélybe. Bármennyire szomorú az árvák, félárvák, állami gondozásba jutottak helyzete, ez ennél is megrázóbb, mert nem igényelhetnek segítséget sehonnan, nem várhatnak semmit senkitől. A szülő legtöbb esetben kap ugyan állami segélyt, de azt senki nem kéri számon, hogy ebből (az amúgy is kevésből) mennyi jut a gyereknek, gyerekeknek. A kedves szó, a simogatás hiánya azonban talán még a fizikai nélkülözésnél is fájóbb, bár ez sokszor nem tudatosul bennük, csak a túlzott félénkség vagy az ugyancsak túlzott agresszivitás árulkodik róla.
A húsvét a megváltás, a lelki megváltás jelképe az istenhívő számára, de mindenképpen a megújuló esélyé, a megújuló természeté minden békés, jóindulatú embernek. Ne fukarkodjunk hát a mosollyal és a jó szóval...

Nézem a kicsik szomorú, elkínzott arcát, majd a játékos mosolyt, amikor beszélgetnek velük, hiszen ők is gyerekek, akkor is, ha az élet egy felnőtt számára is nehéz helyzetbe hozta őket. A kórház az ideiglenes otthonuk, és csak reményeik vannak, hogy majd egyszer egészségesen hazatérhetnek.
Őket mindenki szereti: a családjuk, a barátaik, sőt, az ismeretlenek is sokszor együtt éreznek velük, a kórházi személyzet is, mégis vergődnek az élet sodrásában, és próbálnak minden kedves szóba, simogatásba, kedvenc játékba kapaszkodni, hogy túléljék a megpróbáltatásokat. Nem járhatnak óvodába, iskolába, nem játszhatnak társaikkal, nem tervezhetnek a jövőre nézve, csak a mindennapok apró kis örömeit élik meg nagyobb intenzitással.
Van, aki közülük szervátültetésre vár, nagyobb műtétre vagy műtétek sorozatára, miközben éli a mindennapjait, és igyekszik gyereknek maradni. Némelyikük felnőtteket is megszégyenítő módon öntudatos, tűri a testi fájdalmat, veszi be gyógyszereit, próbál újra és újra feltámadni a szó legteljesebb értelmében mindennap.
Mi nem vehetjük át egy ilyen gyerek terheit, még a szülő sem tehet sokat érte, csak a töretlen hitét erősítheti, s erőt meríthet a helytálláshoz küzdelmükből, kitartásukból.
Kevésbé drámai, mivel kevésbé látványos a krónikus betegségekben szenvedő gyerekek helyzete, akiknek bele kell nyugodniuk, hogy mindig része az életüknek az inzulin, a gyógyszer, a kórházi ellenőrzések. Nekik hamar felnőtté kell válniuk az egészségi állapotukkal szembeni felelősségvállalás révén, hiszen pontos időben kell étkezni, bevenni a gyógyszert, nem szabad szaladgálni, amikor arra lenne kedvük... Egyszóval úgy kell teljes értékű életet élniük, hogy közben mindig tudatában legyenek korlátaiknak. Ez pedig nagy lelki teher még egy felnőtt számára is, hiszen sohasem lehet igazán gondtalan. Hosszú időbe telik, míg mindez automatikussá válik, és nem keseríti meg az életüket a társaik lehetőségeivel való összehasonlítás. Nekik a kórházat és szakembereit barátként kell elfogadniuk, s nem olyan környezetként, ahol csak a problémájuk jut eszükbe.
A biztonság szüntelen keresése, az állandó küzdelem az esetek többségében lelkileg edzetté teszi a gyerekeket, és felerősíti bennük a küzdőszellemet. Az élet értékeinek, szépségeinek észrevétele és tudatosulása megóvja őket az idő elfecsérelésétől, a lehetőségek lekicsinylésétől. Bár testileg szűkölködve, de lelkileg sokkal gazdagabban élik az életet.
Ez az, amit megtanulhatunk tőlük.

A legtöbb felnőtt életében a gyerekkor az a tápláló forrás, amiből későbbi tudását, viselkedésnormáit, erejét kapja. Ekkor alakulnak ki az alapvető érzelmi viszonyulások, készségek, a szabályok elfogadásának képessége, a beilleszkedési praktikák, egyszóval az életvitel alapja.
Vannak olyan esetek, amikor a szerető család gondoskodása nem az átlagos feladatokban nyilvánul meg, és amikor nem átlagos képességű gyermekekről beszélünk, legalábbis bizonyos értelemben. Ebbe a kategóriába tartoznak a szellemi lemaradással születettek, de furcsamód a kiemelkedő képességekkel születettek is.
A szellemileg lemaradt és emiatt hátrányos helyzetű emberek valahol megrekednek a gyerekkor egy lépcsőfokán, és így élik le életüket egy külön világban. Erről a témáról ma már mind gyakrabban beszélnek nyíltan, aminek nagy szerepe van a társadalmi elfogadottságukban. Keveset beszélnek ellenben a különleges adottságokkal rendelkezőkről.
Csak néhány példát említek a zene világából, akikről mindenki hallott, tud egy keveset: Mozart, a zseniális gyerek zongorista és zeneszerző, Elvis Presley és Michael Jackson, a könnyűzene műfajában ismert két előadóművész és zeneszerző. Mindhármuk gyerekkorát a felnőttre jellemző megfeszített munkatempó, a kikapcsolódás hiánya, széles körű kapcsolattartás, nem gyermeki elfoglaltság és állandó teljesítménykényszer jellemezte. Bár nem lehet a szülői szeretet vagy a nevelés hiányáról beszélni — néha épp az eltúlzott szeretetről inkább —, a szülői irányítás is a teljesítmény növelésére, a tehetség mind nagyobb kiaknázására összpontosított.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények közt ők is a parttalan gyerekkor sodrásában vergődtek, hiszen a fizikai és lelki értelemben vett gyerekkor a felnőtt társadalmi és munkaigényével ötvöződött. A meg nem élt vagy csak nyomokban megélt gyerekkor hiánya egész életükre kihatott.
A lelki fejlődésben nagy hiányossággal rendelkező művészek — különösen a két utóbbi — állandó alkalmazkodási kényszerrel küzdöttek, mindig a gyerekkor vagy a korai kamaszkor légkörében csapongtak. Utólag a szülőknek és a nagyközönségnek is tudomására jutott, hogy milyen szenvedést jelentett számukra a gyerekkor hiánya, a gondtalan, felelősségmentes próbálkozások, kihívások időszaka. Ezt egyikük esetében sem tudta pótolni utólag az óriási hírnév.
Mindez csak érdekesség, színfolt lenne számunkra, ha nem intene mindenkit: szülőt elsősorban, de nevelőt is, hogy hagyjuk a gyerekeknek megélni a gyerekkort, ne kényszerítsük őket a teljesítmény hajszolásának csapdáiba.

Mindnyájunkban valahol mélyen ott rejtőzik az örök gyerek, aki képes néha rácsodálkozni a világ titkaira, hinni a csodákban, örülni az apróságnak is. Olyanok is akadnak azonban, akik valamilyen okból kifolyólag képtelenek túllépni a gyerekkor küszöbén.
A szellemileg visszamaradtak mindig a gyerekkor értelmi-érzelmi beállítottságában élnek, állandó törődést igényelnek, és nehezen vagy egyáltalán nem tudják a valóságot megkülönböztetni a képzelet világától. Csak úgy lehet őket szeretetteljesen elfogadni és kezelni, mint egy kisgyereket. Ha úgy közeledünk az ilyen, akár már felnőtt korú emberhez, mint egy gyerekhez, ugyanolyan szeretettel és rajongással viszonozza. Mintha a természet fukarságát a szellemiek terén az érzelmek, de különösen a szeretet, ragaszkodás felfokozásával pótolná. Eszembe jut Lenkus a maga hetvenegynéhány esztendejével, aki gyerekkori agyhártyagyulladás következtében a hároméves gyerek szintjén maradt egész életére. Amikor meglátott, mindig rajongva mosolygott, a nevemet ismételte, és kedvtelve simogatta meg rajtam a piros ruhát. Lehetetlen volt nem szeretettel viszonozni ezt a közeledést. Ha rossz napja volt, felbosszantották, akkor is úgy reagált, mint egy gyerek, József Attila szavait idézve: ,,Ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra." A vele járó gond mellett a maga esendőségében mindig eszébe juttatta mindenkinek, hogy elsősorban emberek vagyunk.
Vannak álruhába öltözött gyerekek is, akik annyira gyámoltalannak érzik magukat egyedül, hogy mindig lelki támaszra szorulnak, érzelmileg nagyon labilisak, és képtelenek eltűrni a világ könyörtelenségét, a mindig megfelelést.
Míg a legtöbben fokozatosan nőjük ki gyerekkori ábrándjainkat, mint kis ruháinkat, ők nem akarnak elszakadni ettől az álomvilágtól. Sokan közülük időről időre idegszanatóriumban pihenik ki bántódásaikat. Van, aki egy gyerekkori traumát nem tud feldolgozni, van, aki nem tudja elviselni hosszú távon a világ, a társadalmi élet megpróbáltatásait. Mivel nincs erejük harcolni, a gyerekkor állapotába menekülnek vissza.
Sajnos, velük nem olyan könyörületes a társadalom, mint az előbbi csoport tagjaival, hiszen ők kifelé átlagos felnőttet mintáznak, csak lelkileg — néha szellemileg is — kapcsolnak ki, túlreagálják, tragédiaként élik meg az eseményeket, és nem tudnak szabadulni ettől az állapottól.
Rajtuk is sokat segít a szeretettel való közeledés, és annak az embernek a bölcs belátása, aki tudja, hogy ő is, bár sokszor küszködve, de átjutott a túlsó oldalra.

<a href="http://directory.wyw.hu" title="WYW Globál Directory" target="_blank"><img src="http://directory.wyw.hu/banners/wyw80x15.gif" alt="WYW Globál Directory" width="80" height="15" border="0"></a>




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 19
Heti: 137
Havi: 761
Össz.: 263 936

Látogatottság növelés
Oldal: Parttalan gyerekkor
Gyerekeink,életünk értelme - © 2008 - 2024 - orokgyerek.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »